Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A Csoda

2012.07.04

A Csoda

 

Pitymallat puha hangjai cirógatták, ébresztgették a várost. A fiú már a műhely felé sietett. Oda akart érni hamar, menekült a Nap fénye elől, nem akarta látni a szikrázó korongot, nem akarta, hogy a lágy, hajnali sugarak érintsék az arcát. Kótyagos, álmatag emberek bandukoltak el mellette. Még korán volt. Fiatal, szép virágárus leány mellett haladt el, a virágok harmatcseppektől csillogtak. A leány vidáman kínálgatta portékáját.

- Adjon Isten, jó reggelt, fiú! Nézd ezeket a szép virágszálakat! Vígy egyet a szeretődnek! Csókot kapsz érte, meglásd!

- Eh, hagyj engem!

- Gyere vissza fiú! Tán nincs szeretőd? Leszek én a tied!

De a fiú csak még mélyebben zsebébe dugta kezeit, bosszúsan, türelmetlenül összevonta szemöldökét, s tovább sietett. Aztán csak bámulta bakancsát, ahogy koptatta a párától csúszós macskakövet. Már nem is hallotta a leány incselkedő hangját. Elmerengett, s baktatott tovább napkeletnek.

Végre befordult egy kapualjba, s nyitotta  a súlyos fakaput. Betért a műhelybe.  Tüzet csinált nagy, értő gonddal, arcán aggodalmasság, fájdalom és révetegség különös egyvelege ült. A tűz egyre nagyobb lett, egyre forróbban izzott, s a fiú munkához látott.

Üveghuta melege éltette, rózsás pírt vetett arcára, bár mégis sápatag maradt és komoly. Olvasztott üveg narancs fény villant szemébe. Szinte szenvtelenül, mégis roppant odafigyeléssel dolgozott. Ajkai némán mozogtak, szája valamiféle érthetetlen, rejtélyes túlvilági igét mormolt, de egy árva hangot sem ejtett ki. Szeme rezzenéstelenül, kifejezéstelenül, üvegesen bámult munkájára. Érzelem arcán már nem tükröződött. Üveget fújt. Nagy művön dolgozott. Sohse készített ekkora munkát. Valami állhatatlan benső kényszer vezette, csinálnia kellett, amit csinált, bár nem tudta, mi az. Nem látott, nem hallott. Önkívületben volt, s valami titokzatos erő irányította minden mozdulatát. Egész álló nap dolgozott, megállás nélkül, nem érzett éhséget, szomjúságot, nem érzékelte az idő múlását. Más világba lépett, ahol mindez nem számít. Szívében, nagyon mélyen határtalan szomorúság, keserű vágy ült, amit - tudta, - többé soha nem csillapíthat kedvese csókja, szerelme. Mindennek vége, elmúlt. Oly mélyen gyökerezett már, hogy nem tudta kitépni, a szíve szakadt volna meg, s fájdalmában vére utolsó cseppig kiszaladt volna. Hát dolgozott.

Dolgozott serényen, szenvtelenül. S ahogy haladt előbbre a munkában, egyre kevésbé érzett fájdalmat. Olyan csodát csinált üvegből, amilyet üvegfúvó még soha. Apró cseppekből, kövekből, szálakból, fonalakbűl, gömbökből elkészítette magát a Csodát. Szerelmét, fájdalmát, könnyeit megformálta, üvegbe öntötte. Bezárta a nagy műbe. Meredten, kedvtelenül nézegette alkotását. Szíve helyén űr volt. Kézbefogta a nagy Csodát, megforgatta, majd megállt a keze a levegőben, s arcán végelen ürességgel elengedte. Az üvegcsoda milliárd darabra tört, apró szilánkjai pirosan folytak kicsiny patakokként a padlón. Vitték a fiú fájdalmát, szívét. Aztán a tűz kihunyt a hutában, s a piros erekből ezüstszín szilánkok maradtak, szétszórva a földön hevertek, mint megannyi megkövesedett könnycseppje a megszilárdult fájdalomnak.

A fiú felemelte üres tekintetét, s megindult a kapu felé. A szilánkok halkan, jajongva csikorogtak a bakancsa talpa alatt. Kilépett, betette maga mögött a súlyos fakaput. S elindult a macskaköves utcán hazafelé. A Nap már lehanyatlott, pislogtak a csillagok odafönn az égen, s meglelték fivéreiket odalenn, az üvegfúvó műhelyében.

 

1999.05.03.