Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A Megváltó

2012.07.05

A Megváltó

 

A nagy barna ősz bús apáca képében jött az északi hegyek felől. Durva szövésű, érdes lenvászon ruhája foszlányait szétszórta; mint megannyi varjú, rátelepedtek a város ágaira, göcsörtjeire. Rekedt hangon hideget lehelltek. Időnként felrebbentek, sötét szárnyaik árnyat vetettek, tollaik szelet kavartak, könnyeik pocsolyákat ontottak. Az apáca letelepedett egy kopott padra a parkban, a kopaszodó fák alá. Vizenyős szemeit a templomra emelte, ráncos, aszott arcát varjai cserzették, csőrüket mélyen a repedésekbe vájva. Nem szólt, csak később duruzsolt halkan, vékony, metsző ajkaival igéket mormolt. Csontos, hosszú ujjait összekulcsolta, fáradtan vásznára ejtette. Várt. Várt és imádkozott. Barna rongyára fehér lepel hullt. Varjai szárnyra kaptak, szürkére színezték az eget. Az apáca utolsó pillantásával még látta a papot, aki a szentmisét tartotta a templomban. Aztán lehunyta fakó szemeit, s pilláit is lassan elfedte a fehér hideg puha teste, a hó.

 

1999. 05. 20.