Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Hív

2012.07.05

Hív

 

Itt ülök egy sziklapárkányon, lábamat lóbálom.

Iszonyú mélység, sötét torok hív. "Magamba fogadlak, jó lesz, meglátod!" Csöndesen nézek lefelé. Nem akarok menni. De ő csak csimpaszkodik a lábamba és húz.

Sírtam is sokat ma, majd' a szívem szakadt belé. Nem lett jobb, ha elállt a zápor. Aztán megint kaparta a torkom, szinte már fájt. És újra esett. Pedig sütött a Nap is, és nem is voltam egyedül. Vagyis nem sokat. Mikor egyedül voltam, nem sírtam. És most este van, és megint egyedül vagyok, és a szemem száraz. A mélység viszont fojt. Ahogy mocorgok, néhány kavics lehull. Soká esik lefelé, még jajdulni sem hallom a mélység mélyén. Csak a nagy csönd, és a fekete torok mondja: "Elnyeltem őt!". Ha leugranék, én is a végtelenségig zuhannék? Földet érnék-e valaha? Vagy engem is elnyelne hangtalanul, örökre. Hm, ugrani kéne...

De csak ülök halkan, lábamat a mélybe lógatva. Meguntam, és már fázom is. Felállok és elsétálok. Elalszom majd valahol ebben a foszló, képlékeny világban.

Aztán egyszer csak felébredek, és akkor talán egy sziklacsúcs hív. Arra talán majd felmászom.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.